English

 


 
 

Máté Gábor fura ember sok minden okból. Például majdnem mindent tud a digitális fényképezésről, amit muszáj, mégis analógra fényképez, ezúttal főleg 4x5 inches fényképezőgéppel, színes negatívra. Van ilyen furabogár, mondhatják. Legénykedik az analóggal, de a végén mégiscsak behódol majd a digitálisnak. Hát nem. Máté Gábor szeret laborálni. Szereti a vegyszerszagot. Maga hívja filmjeit, lemezeit, maga nagyítja méteres színes képeit, melynek során olyan problémákkal szembesül, milyenekkel nemzedéktársainak egy töredék ezreléke sem. Hogyan szűrjön, hogyan hívjon, hogyan takarjon be és hogyan engedjen rá, miként portalanítson, és ha mégsem sikerül tökéletesre, mit tud megoldani a kézi retus lupéval…? Kihasználja maximálisan a nagyformátum adta szűk mélységélességi határokat, ott is tud tónust produkálni, ahol másnak ilyen már eszébe sem jut. Ezektől ma már csak keveseknek lesz eggyel több ősz hajszála… A világ és a fényképezés nem errefelé halad. Máté még ismeri a vélhetőleg egyetlen helyet Budapesten, ahol méteres színes hívógép üzemel, tudja a kacifántos beszerzési forrásokat és hajlandó kifizetni azt a rengeteg sok pénzt, amibe mindez kerül. Fura azért is, mert a mai értékvesztő világban, mint a gyerek tud örülni egy-egy elkészült képének, s őszintén bántja a legkisebb hiba, tökéletlenség is. Ilyet én csak egy, de inkább két generációval ezelőtti, kivételes fotográfusoknál láttam, széttépni egy gyönyörű méteres nagyítást, csak azért, mert van rajta egy alig észrevehető folt vagy más, a közönség java része számára láthatatlan csúfság.

 

Máté Gábor fura ember. Mert nem akármit fényképez, hanem leginkább az emberi élet két csomópontja, fordulópontja érdekli mint fotográfust. A házasság és a válás. Az elsőt, ami (ki tudja miért?) szinte mindig nagy nyilvánosság előtt, ünnepélyes keretek közt, ceremónia- és hókusz-pókusz övezve zajlik, sokan fényképezik. Sokan, sokféleképpen, persze egyikük sem úgy, mint Máté. De ezen már túl vagyunk. Megcsinálta 2014-ben MOME-s DLA diplomamunkájaként a Ponton Galériában a Philemon álma – az örök házasság eszménye kiállítását, mi megnéztük. Tetszett, érdekes volt, Máté meg doktor lett. De kinek jutna eszébe a válást, ezt a nem kevésbé robbanásveszélyes emocionális tölteteket hordozó, nem kevésbé fontos aktust is megörökíteni Mátén kívül? Ugye, mondtam, hogy fura ember.

 

A kiállítás címe sem valami hirtelen agyszülemény. A fényképész már a sokadik beszélgetésünk után javasolta, hogy illessük a születendő projektet „Der schwer gefasste entschluss” (A nehezen meghozott döntés) névvel, ami Beethoven utolsó vonósnégyesének címe. A zenedarabban az „Es muss sein! Muss es sein?” mondatokat zenésíti meg. Josef Kundera hosszasan ír róla A lét elviselhetetlen könnyűsége című művében, amit a kurátor ennek nyomán, hat év után gyorsan újraolvasott, s ezért igen hálás Máténak.

 

A Philemon álmában kitalált és alkalmazott formai és kompozíciós elemeket néha az abszurdumig feszítve viszi tovább. A kevert fények használata, az egészet átszínező kék, kékeszöld árnyalat elemeli képeit a valóságos eseményektől és személyektől, s képessé tesz bennünket a szükséges elvonatkoztatásokra. Ráadásul nem csak megrendezte ezeket a szituációkat, igen kényes lélektani helyzetben, a váló felek egyikét sem sértve, bántva, hanem rögzítette azokat a mondatokat is, melyekkel kommentálták Der schwer gefasste entschluss-t. Ezekből a lejegyzett mondatokból választotta képpárjai, triptichonjai szövegét. Így lettek az itt látható képek furcsa kevercsei a megrendezettségnek és a lírai dokumentációnak, a konkrétnak és az általánosnak, a valóságos színhelynek, a reális szituációnak és a fotográfus víziójának. Emlékeznek még, mivel kezdtem a szövegem? Máté Gábor fura ember. Az.

 

Kincses Károly

kurátor

 

w3c_html40
w3c_css20
NetOffice